Amikor 2010-ben elindultam a budapesti triatlon VB-n, az felejthetetlen élmény volt számomra. Igaz, hogy akkor sem fogadott kegyeibe az időjárás minket, de a belvárosban versenyezni egyedülálló dolog volt. Az akkori célba érkezésem után csak a „még egyszer” érzés maradt. Reméltem, hogy alkalmam lesz még ugyanitt versenyezni. Erre négy évet kellett várni, de száz százalékig megérte minden másodperc.
Sokat gondolkodtam, mit írjak le a blogomban erről a versenyről. Egy beszámolóban az ember leírja a vele történteket, de ezen a napon annyi minden történt, annyi emberrel találkoztam, beszéltem, oly sok inger ért, hogy nehéz három oldalba sűríteni. Azért megpróbálkozom vele. :). Ami viszont a leginkább meg fog maradni az emlékezetemben erről a versenyről, az a nézők buzdítása. Szinte minden utcasarkon hallottam valakit, aki nevemet kiabálta, szurkolt nekem. Ez óriási löketet adott, és vitt előre. Nagyon köszönöm Nektek ismételten!
Az idei szezon egyik csúcspontjaként, és záró versenyként tekintettem a budapesti 70.3 versenyre. Nehéz volt az ezt megelőző hónap, mivel Nagyatád után nem igazán tudtam a készülésre koncentrálni. Igazság szerint ez a négy hét csak arra volt elég, hogy fejben összerakjam magam, és újra felpörögjek abból az állapotból. Ez szemmel láthatóan egész jól sikerült.
Nem tudtam volna megjósolni a verseny előtt, hol érkezek majd célba. Éreztem, hogy nagyon sok fog múlni azon, hogy állok oda a rajtvonalhoz. Szerettem volna a legjobb három magyar között lenni, ez egy áhított cél volt. Viszont éreztem azt is, hogy velem egy szinten lévő sportoló van körülbelül 10 itthon. De azt is tudtam, hogy az erősségem velük szemben a szívem. Én tovább tudok küzdeni, mint a többiek. Ezzel próbáltam kompenzálni a kiesett edzésmennyiséget.
Éreztem, hogy friss vagyok és motivált. Nem izgultam túl, hiszen annyi ilyen nagy versenyen voltam már (beleértve két IM VB-t is). Tudtam, hogy ha fejben ott leszek, akkor nagyot tudok menni az adott fizikai állapotomon belül. Így próbáltam csak magamra figyelni, és nem másokra.
A verseny reggele nagyon furcsa volt. Ritka alkalom, hogy az ember saját ágyából ébredve 20perc vezetés után egy ekkora világverseny helyszínén találhatja magát. Ez az érzés tovább fokozódott, amikor a verseny folyamán haladtunk a város pontjain. Annyira otthonos érzés volt. Ennek tetőpontja az Infoparkban való tekergés volt. Annyit futottunk már itt edzéseken, hogy betéve ismerem az összes fűszál helyét
Persze nem maradt el most sem a szokásos reggeli feszült készülődés, és biztos néhány ingerültebb szó is elhagyta a számat. Ezúton is bocsánatot szeretnék kérni ezért Beámtól, hiszen általában minden szegényen csapódik le. Szóval a kiérkezés után maradt a bicikli végső felkészítése, pumpálás, gélek berakása a tartóba…stb. Utána lefoglaltam egy két négyzetméteres helyet a Kopaszi-gát rézsűjének puha gyepén, szemben a rajtvonallal. Próbáltam mentálisan ráhangolódni az elkövetkező 4 órára. Nyújtás, bemelegítés, neoprénfelvétel, csak a szokásos begyakorolt procedúra. Eközben megérkezett a szurkolótáborom is. Így minden készen állt a rajtra.
8:40-kor bemerészkedtem az öböl kissé zavaros vizébe. Sokat nem akartam úszni a rajt előtt, ez inkább csak amolyan rituálé, vagy babona, amit muszáj végigcsinálni az eredményes versenyzés zálogaként. A víz tökéletes hőmérsékletű volt a neoprénhez.
A rajt előtt felsorakoztunk a nagy Ironman-es felfújható ív alatt, majd egy rövid bemutatást követően indulhatott a visszaszámlálás. Hogy ilyenkor mi jár az ember fejében, nehéz körülírni. Egy év munkája csúcsosodik ki egyetlen pillanatban. Ez pedig a rajtot jelző dudaszó. Ezután megszűnik minden, csak az elemek és a táv marad.
A rajtot követően rögtön baloldalra törtem, hogy elég helyem legyen, ne zavarjon senki az úszásban. Ez a taktika részben bejött, hiszen egyetlen érintés nélkül tudtam le az első bójáig tartó szakaszt. Másrészről tökéletesen egyedül úsztam, nem volt lábvizem. A kanyart követően viszont én is betagozódtam a vonatba. Úgy éreztem körülbelül a profi mezőny felénél tempózhatok. Aztán észrevettem, hogy kezd kettészakadni a mezőny, és a szakadás pont előttem alakult ki. Muszáj volt egy erős 200-at odatennem, hogy visszaússzak a mezőnyre. Ez sikerült, mikor láttam, hogy ez csak egy öt fős csapat, ami szintén leszakadt a tényleges élbolyról. – Mindegy, gondoltam magamban, jó lesz itt. Kényelmes tempónak tűnt, és az is maradt egészen a végéig. Próbáltam spórolni az erőmmel, így maradtam az ötös fogat egyike. Aggodalmam viszont áttevődött a neoprénemre, mivel éreztem, hogy kezd elengedni a nyakamon a tépőzár. Mit vár az ember egy leharcolt hét éves Orcától. Szegény megjárta már velem a hadak útját, le kéne már szerelni, túl öreg az ilyen csatákhoz. Szerencsére a cipzár nem indult el lefelé, csak éreztem, hogy a nyak hátsó részén kelleténél több víz jut a ruhába.
Úszás(1.9km): 23:52
A kijövetel problémamentes volt. Éreztem az erőt, és csak úgy rohantam fel a depóhoz a kaptatón. Na itt jött a kavarás. A számozott zacskók közül sikerült először a 7-est magammal vinnem (8-as volt a rajtszámom), majd mikor észrevettem, gyors cserét követőn, láttam, hogy most a kilences ragadt a kezembe. Kezdett felmenni a pumpa, de végül meglett a sajátom. itt vesztettem körülbelül 5-10 másodpercet. Nem akartam elengedni a velem egyszerre a vízből szabaduló sort. Kár lett volna érte. Így egy gyors, és koncentrált depózást követően csak Benőcs Zoli indult ki előttem a depóból.
A bringapálya első része a budai alsó rakparton halad a Rákóczi hídtól észak felé, kellően erős légmozgás mellett, ami természetes szemből ért minket (honnan máshonnan) Küzdős volt, de szerencsére eszemnél voltam, és jól bírtam. Szép lassan kialakult ismét egy kis vonatocska, így nem unatkoztam egyedül. Könnyebb volt így haladni, az biztos. Az első körben még kaptunk egy kis égi áldást, aminek veszélyeit a várból levezető szerpentinen tapasztalhattuk meg. Próbáltam óvatosan kanyarodni, nehogy kicsússzon alólam a bringa. A pesti rész után ismét visszaértünk Budára, majd irány megint a Kopaszi. Na, itt volt egy kis kavarás, mivel a versenyközpontnál kicsit besokaltam a kanyarban, és véletlenül szembekerültem a másik sávval. Gyors helyzetfelismerés után felkaptam a bringám és átfutottam vele a sávokat elválasztó füves részen. Ez a rövid közjáték pont arra volt elég, hogy leszakadjak a bolyról. Itt jött a küzdés része a mókának, leborulva a könyöklőre Budafoki úton 50-el, hogy visszaérjek. Fájt, fájt. Végül a rakparton sikerült a szembeszélben visszaküzdeni magamat Zolira és Tarnai Lacira. Nem volt sétagalopp, és sokat ki is vett az erőmből. A kerékpár második körének második felében tulajdonképpen ennek levét iszogattam a kulacsom tartalmán kívül. Kezdtek beállni a combfeszítőim, azon belül is mindkét lábam szabó-izma. Az utolsó 10km volt a legrosszabb, éreztem, hogy nagy baj lesz a futáson, ha nem oldom meg sürgősen a kialakult helyzetet. Magnézium, só, izo, sok folyadék és lesz, ami lesz. Mindeközben sikerült Molnár Gergőt is utolérnünk, így ismét csavart egyet a taktikámon a verseny. Gergő nagy ellenfelem, így örültem volna, ha sikerül őt a végén magam mögé utasítanom.
Kerékpár (90km): 2:17:01
A depózás most gyorsra sikerült. Zokni, cipő fel, és rombolás ki a futópályára. Csak egy francia srácnak sikerült ebből a csapatból gyorsabban megtennie a bringa és a depó kijárata közötti távolságot, így elégedetten futottam le az aluljáróba. Amire viszont nem mertem még gondolni sem kezdett sajnos egyre inkább testet ölteni. Görcs mindkét combomban.
Az első egyenes a Műegyetemig csak a saját démonaimmal való viaskodásról szólt. Nem tudtam másra koncentrálni, csak a rángatózó szabó-izmaimra. Ilyenkor az embernek meg kell(ene) tudnia őriznie a higgadtságát, hiszen az idegeskedés egy újabb liter benzin a tűzre. Sajnos nekem ez nem sikerült, és kitört belőlem a „már megint nem sikerül…” érzés. Szerencsére volt annyi lélekjelenlét bennem, hogy megálltam kicsit nyújtani, és nem folytattam a dühöngést a történteken. Ez kicsit helyrerakott, bár a görcsölés nem múlt el tőle. Amikor a hibázásról beszélek, akkor arra gondolok, hogy ott hibáztam, hogy elfelejtettem inni a Műegyetem előtti frissítőállomáson. Aztán miután átgondoltam a dolgot rájöttem a botorságomra, de már késő volt. Így az Infoparkig kellett visszavánszorognom a következő lehetséges vízlelő helyig. Szerencsémre közben kezdett kilazulni a feszítőm, és ezzel együtt az önbizalmam is kezdett visszatérni. Nagyon rossz érzés volt, mivel éreztem, hogy bírnék sokkal gyorsabban futni, de nem mertem, nehogy megint beugorjon.
Itt jött a szív. „Küzdened kell tovább” szólt a belső hang, és nem volt több kétely. Tettem egyik lábam a másik után. Láttam, hogy mögöttem percekre fut Szabó Attila, Cseik Márton és Badar Gergő. „Ebből a hármasból nem érhet utol senki!” – szólt a parancs, és ehhez próbáltam tartani magam a következő kilométereken. Előttem a magyarok közül Hankó Dávid, Tarnai László és Molnár Gergő futott. Gergőn láttam, hogy küzd. Tudtam, hogyha rendbejövök, akkor utol tudom érni. És rendbe jöttem szép lassan. A második kört már sokkal magabiztosabban futottam le, de nem mertem még a görcsölésre gondolni sem. Hiszem, hogyha egy ilyen megfeszített helyzetbe az ember csak gondolat szintjén foglalkozik a fájdalommal, az felerősödik ettől. Így még az integetést, biccentést is mellőztem, amit a szurkolók felé szerettem volna intézni. Ne haragudjatok, de féltem, hogy egy felesleges mozdulat is elég a bajhoz.
A harmadik kör már én voltam. Végre rá tudtam állni a jól megszokott félmaratoni iramomra, amit a negyedikben tovább is tudtam fokozni. Kinéztem magamnak Benji-t (Benjamin Sanson), aki az utolsó kör elején körülbelül 1 percre futhatott előttem. Ő volt a cél. Utol kell érnem a végéig. Sikerült!
Amikor aztán utoljára futottam át az aluljárón (ami tuti, hogy mindenkinek emlékezetes marad) , már csak 500méter volt hátra. Boldog voltam, hogy vége, de sajnáltam is, hogy be kell fejeznem, szívesen futottam volna még (na jó, igazából bőven elég volt ennyi)
Futás(21.1km): 1:18:12
A célegyenesen végigfutni örök élmény marad. Ováció, mindenki a nevemet kiabálta! Pacsi balról, pacsi jobbról. Fantasztikus volt!
4:02:57
Mutatta végül az eredményjelző óra. Kicsit elmaradt az elvárásaimtól, de csöppet sem vagyok csalódott, sőt! Abszolút elégedett vagyok!
Harmadik magyar a 17-ből a profik között! Nagyképűség lenne azt mondani, hogy előzetesen ide vártam magam. Szerencsére egyre erősebb a hazai élmezőny, és az az érzés, hogy én is beletartozok igazán felemelő! Gratulálok fiúk, jót küzdöttünk!
Gratulálok ugyanakkor mindenkinek, aki tegnap legyőzte önmagát, hiszen itt nem a táv az igazi ellenfél, hanem önmagunk. Az önmagunkba vetett hit, ami mindennél erősebb. Ha ez megvan, akkor semmi sem lehetetlen. „Anything is possible!”